A biológia gyérítés kizárólag a csípőszúnyog lárvákat pusztítja el, tehát rendkívül környezetbarát (a nem célszervezetek sérülése a minimálisnál is kisebb mértékű).
A biológiai gyérítés célzott, mivel a szúnyogok fejlődési helyén történik, ennek megfelelően egy kisebb terület kezelésével védhető meg az adott szúnyogállomány kirepülésével érintett teljes „hatásterület”.
A környezetterhelésre egyre érzékenyebb lakosság számára a biológiai gyérítés jóval elfogadottabb, mint a kémiai.
1986-ban a Balatonnál, a Balatoni Intéző Bizottság felkérésére és támogatásával, Sáringer Gyula és Tóth Sándor szakmai vezetésével.
A legtöbb tapasztalattal a Balaton térségében rendelkezünk. Legnagyobb tavunknál évtizedek óta évi több alkalommal, több ezer hektáron történik biológiai gyérítés, folyadékos készítmények légi kijuttatásával. A lehetőségek bővülésével ugyanakkor a légi granulátumos technológia, illetve a
drónos kijuttatás is egyre inkább előtérbe kerül.
Földi kijuttatással a változó vízellátottságú tószegélyek, gátoldalak folyadékos készítményekkel történő kezelése jól megvalósítható.
Sűrű vegetációval fedett tenyészőhelyek folyadékkal történő légi kezelése csaknem kivitelezhetetlen.
Az országos gyérítési program keretében a fás vegetációfoltokkal fedett, ártéri területeken az elöntéses időszakokban leghatékonyabb, kiterjedt légi granulátumszórásos gyérítések kerülnek kivitelezésre.
Minden híresztelés ellenére a biológiai gyérítésre való teljes áttérést nem szándék, tudás, vagy ismeretbeli hiány hátráltatja.
Ellenben:
(1) Hazánk jelentős szúnyog-tenyészőhelyei komoly részben védett természeti területen találhatók. Védett természeti területeken az illetékes hatóság általában a biológiai gyérítést sem engedélyezi (vagy csak részlegesen).
(2) Erdőterületeken a mikrotenyészőhelyek (apróbb-nagyobb pocsolyák, rejtett vízállások, pl. fatörzsekben) feltérképezhetetlen hálózata található, melynek biológiai kezelése megvalósíthatatlan.
(3) Folyóvizeink mentén a legjobb és leggyakrabban elöntött tenyészőhelyek (locsolásövi pocsolyák) minimális távolságban vannak az élővíztől (azzal szinte érintkeznek). Az élővizekhez térben ennyire közel eső területek biológiai kezelése nem javasolt.
(4) A szúnyogártalom szempontból kiemelten jelentős tenyészőhelyek nagyon nagy része a csípőszúnyog lárvák fejlődésekor lombfedett. Ezek repülőgépes légi kezelési lehetősége is erősen korlátozott (a granulátumos kiszerelés is nehezen jut át a lombozaton), de földi kijuttatási módszerekkel egyáltalán nem elérhetők. Kétéltű járművek és kvadok gyérítés során történő „bevetése” vízborításos élőhelyeken azok maradandó károsodásával jár – ráadásul számos esetben a természetvédelmi törvénybe ütközik. Nem valós alternatíva tehát az sem.
Alapvetően a Nemzeti Népegészségügyi Központ engedélyével kell rendelkezni, de védett természeti terület esetén az illetékes megyei kormányhivatal környezetvédelmi és természetvédelmi főosztályának engedélye, valamint légi kijuttatatás esetén pedig a légügyi hatóság engedélye is szükséges a munka elvégzéséhez.
A vonatkozó rendelet (18/1998. (VI. 3.) NM) a szúnyoglárvairtáskor entomológus szakértő közreműködését kötelezően előírja. Az újabb szabályozás szerint rövidesen biológiai gyérítéseket csak csípőszúnyogirtó technikus végzettségű személyek szakmai felügyeletével lehet végezni.
A kapcsoló munka során a szúnyogtenyészőhelyeket fel kell deríteni, azok kiterjedését, fedettségét és megközelíthetőségét, majd a víz minőségét, valamint a szúnyoglárva-együttesek fajkészletét (a csípőszúnyogok fajainak jelentős része nem táplálkozik emberi vérrel, ezek gyérítése szükségtelen) és a lárvák jellemző fejlődési állapotát meg kell határozni (az idős lárvák már nem táplálkoznak, így a pusztulásukat okozó toxinnal való találkozásuk esélye minimális). Ezek az adatok a lárvairtószer dózisának megállapításához, illetve a kijuttatásra szolgáló technológia kiválasztásához elengedhetetlenek.
Általában nem, ugyanis logikusan nem rendelkeznek a megvalósításhoz szükséges képesítéssel (entomológus), eszközökkel és engedélyekkel. A tevékenységben jártas kivitelezők és azokat
felügyelő független szakértők megbízásával azonban költséghatékony és eredményes munkák
végezhetők. Az inváziós fajok magánterületek ház körüli vizeiben való megjelenésével és gyors
terjedésével az önkormányzatok lakossági tájékoztatással, valamint a lakosság védekezésének
ellenőrzésével kapcsolatos feladatai jelentősen megnövekedtek.
1. Biológiai gyérítésre általában a lárvák megjelenésétől kezdődően nagyjából csak egy hét áll rendelkezésre
2. Hazánk jelentős szúnyog-tenyészőhelyei komoly részben védett természeti területen találhatók. Védett természeti területeken az illetékes hatóság általában a biológiai gyérítést sem engedélyezi (vagy csak részlegesen).
3. Erdőterületeken a mikrotenyészőhelyek (apróbb-nagyobb pocsolyák, rejtett vízállások, pl. fatörzsekben) feltérképezhetetlen hálózata található, melynek biológiai kezelése megvalósíthatatlan.
Összehasonlítva a földi kémiával, egységnyi területre vetítve drágának mondható.,
Uugyanakkor a biológiai kezelés a tenyészőhelyekre koncentrál, ezért jóval kisebb kiterjedésben
szükséges elvégezni, mint a kémiai gyérítést.
A biológiai gyérítés költségeinek főbb tételei a következők:
1. Kezelési célterületek alaptérképének elkészítése – egyszeri költség (szakértő)
2. Megvalósítás, eredmény értékelése és a további teendők meghatározása – alkalmankénti költség
(kivitelező és szakértő)
3. Térképek aktualizálása – területtől függően évenkénti költség (szakértő).
A csípőszúnyogok biológiájában, tenyészőhely-térképezésében és gyérítési lehetőségeiben jártas
csípőszúnyogirtó technikus, egyben gyakorlattal rendelkező entomológus, (melyhez fontos, hogy informatikai tudás is párosuljon) végzettségű szakértők.
Olyan rovarász, aki minimálisan bizonyos rovarcsoport egyedeinek faj szintű meghatározására képes, optimális esetben az adott rovarcsoport fajainak élőhely-választásában, biológiájában, ökológiájában is jártas.
Mert az entomológus szakértők tudják elvégezni a biológiai módszerrel kezelendő területek feltárását, valamit a kezelés aktualitásának, helyszíneinek és időpontjának meghatározását.
Számos tényező nehezíti a biológiai gyérítések nagyobb területen való megvalósítását:
1. Összetett és hosszú távú tervezést, térségi összefogással és finanszírozást igényel.
2. Kevés szakember (entomológus) érti, alkalmas igazán, a hatékony védekezés előkészítését és megvalósítását. A tevékenység jelentős entomológiai, terepbiológiai informatikai és kivitelezéssel kapcsolatos ismereteket igényel.
3. Általában drágának vélik a döntéshozók – sokszor csak „média szinten” erős rá az igény.
4. Hazánk jelentős szúnyog-tenyészőhelyei komoly részben védett természeti területen találhatók. Itt az illetékes hatóság általában a biológiai gyérítést sem engedélyezi (vagy csak részlegesen).
5. Erdőterületeken a mikrotenyészőhelyek (apróbb-nagyobb pocsolyák, rejtett vízállások, pl. fatörzsekben) feltérképezhetetlen hálózata található, melynek biológiai kezelése megvalósíthatatlan.
6. Folyóvizeink mentén a legjobb és leggyakrabban elöntött tenyészőhelyek (locsolásövi pocsolyák) minimális távolságban vannak az élővíztől ezeken területek biológiai kezelése nem javasolt.
7. A szúnyogártalom szempontból kiemelten jelentős tenyészőhelyek nagy része a csípőszúnyog lárvák fejlődésekor lombfedett. Ezek repülőgépes légi kezelési lehetősége is erősen korlátozott (a granulátumos kiszerelés is nehezen jut át a lombozaton), de földi kijuttatási módszerekkel egyáltalán nem elérhetők. Kétéltű járművek és kvadok gyérítés során történő „bevetése” vízborításos élőhelyeken azok maradandó károsodásával jár – ráadásul számos esetben a természetvédelmi törvénybe ütközik.
A biológiai szúnyoggyérítés egy, a lárvák ellen, azok tenyészőhelyein történő beavatkozás, melynek alapját egy szuperszelektív hatóanyag adja. A magyar származású Yoel Margalith 1977-ben kimutatta, hogy a Bacillus thuringiensis var. israelensis néhány proteinje a csípőszúnyog lárvák pusztulását okozza (azok bélrendszerének károsítása által). . Azóta a fenti toxint mesterséges tenyészetekben állítják elő és különböző készítmények formájában használják lárvagyérítésre.
Az utóbbi évtizedek munkájának köszönhetően, a biológiai úton kezelt területek évenkénti összkiterjedése, valamint a tenyészőhelyek feltártsága Magyarországon folyamatosan növekszik.
Nem. Az árvaszúnyogok a csípőszúnyogoktól alapvetően eltérő élőhelyeken fejlődnek, elsősorban
állandó vizű tavak aljzatában. Ebből adódóan a Balaton térségében jelentkező árvaszúnyograjzások fő forrása maga a tó. Biológiai gyérítések élővizekben, ráadásul azok természetvédelmi területeken
található előfordulásain, nem végezhetők – megemlítendő továbbá, hogy a Balatonhoz hasonló
mélységű tavak fenekén élő lárvák ellen irreális mértékű BTI dózis alkalmazása lenne szükséges.
Szüntesse meg otthonában azokat a vízgyülemeket, amelyek a szúnyogok szaporodását segítik. Ha környezetében észleli szúnyoglárvák fejlődését, hívja fel családtagjai, ismerősei figyelmét is a szúnyogok elleni védekezés fontosságára.
1. Az udvaron tárolt vödröt, kannát, talicskát, gyermekjátékot stb. úgy fordítsa, tárolja, hogy abban az esővíz ne tudjon összegyűlni.
2. Az állatok itatóvizét ne csak utántöltse, hanem rendszeresen cserélje friss vízre.
3. Az esővízgyűjtő hordót, víztárolót stb. fedje le, vagy sűrű hálóval takarja le.
4. Az ereszcsatornát, vízelvezető árkot tartsa karban, hogy a csapadékvíz elfolyhasson.
5. A takaróponyvát, mezőgazdasági fóliát stb. olyan módon terítse le, hogy a víz ne álljon meg rajta.
6. Ne hagyja, hogy a virágcserepekben hosszabb ideig víz álljon. A temetői virágvázát töltse fel apró kaviccsal, sóderral vagy homokkal és erre öntse a vizet.
7. Ne tároljon a szabadban szétszórtan olyan hulladékot (pl. gumiabroncsot), melyben a víz összegyűlhet.
8. Több szúnyogfaj a telet úgy vészeli át, hogy a kifejlett szúnyogok fagytól védett helyekre húzódnak be ősszel. A garázs, pince, akna, istálló stb. nyílászáróit tartsa zárva az őszi hónapokban, vagy szúnyoghálóval védje azokat.
Évről-évre egyre többen csapnak fel szúnyogszakértőnek és küldik fotóval illusztrált javaslatukat biológiai szúnyoggyérítésre. Fontos azonban tudni, hogy minden gyérítendő szúnyogtenyészőhely vízben áll, de nem minden vízállás gyérítendő szúnyogtenyészőhely (még akkor sem, ha abban szúnyoglárva tömegek ficánkolnak).
Az embert támadó csípőszúnyog fajok néhány jól körülhatárolható élőhelytípusban fordulnak elő. Ezek mindegyikére jellemző a rendszeres elöntés és kiszáradás, a kis vízmélység és a természetes vagy természetközeli növényzettel való borítottság.
A nagy vízmélységű, állandó vizű élőhelyek több szempontból sem alkalmasak az embert támadó, ezáltal gyérítendő fajok számára, ugyanis (1) azok tojásaikat nem vízfelszínre, hanem talajfelszínre rakják, (2) a nagy kiterjedésű, mély vizek általában erősen mozognak, ezért a törékeny testfelépítésű szúnyoglárvák gyors pusztulását okozzák, (3) nagy kiterjedésű, mély vizek életközösséginek részét képezik a halak, amelyek egyszerűen kieszik az esetlegesen előforduló lárvákat.
A rendszeresen művelt szántóföldi területek – annak ellenére, hogy kiszáradási és vízelborítási dinamikájuk nagyon sok esetben elvileg kiválóan megfelelne azok élőhelyi igényeinek – szintén nem alkalmasak az embert támadó fajok számottevő tömegű fejlődéséhez. Az ok egyszerű. Amennyiben az embert támadó fajok tojásrakása esetleg szántóterületen történik, úgy a talaj rendszeres és drasztikus átforgatása, valamint egyéb mechanikus terhelése nem teszi lehetővé a tojások aktív állapotban való megmaradását (ezáltal vízelborítás alkalmával történő kelését). Az ilyen foltokon – ahogy a fent említett állandó vizű élőhelyeken is – a tojásukat vízfelszínre rakó fajok lárvái fordulnak elő, melyek nőstényei zömmel nem emberi vérrel táplálkoznak.
Az oldal megosztása